A papagájokra két okból tehetünk gyűrűt. Az egyik oka a gyűrűzésnek az, hogy a védett papagájfajok esetében jogszabály kötelezi erre a tenyésztőt. (Ettől eltérni csak kivételes esetekben lehet, és azt is csak egy hatósági hozzájárulással.) A másik oka a gyűrűzésnek az, hogy azok a tenyésztők, akik nem ismerik „személyesen” az összes madarukat, azok is meg tudják különböztetni őket egymástól. A zárt gyűrű a papagáj „személyi igazolványa”, amelyet – arckép hiányában - nem a madártól távol, egy fiókban tartunk, hanem a lábára húzzuk bébi korában, azért, hogy mindig „nála legyen”.

A gyűrű gravírozásából derül ki a papagáj életkora és a származása. Ez utóbbi jellemző szól leginkább a gyűrűzés mellett (a jogi kötöttségeken felül), mivel a származás ismeretében kerülhetik el a tenyésztők a közeli rokonok (pl. testvérek) párosítását.

Nem kötelező dolog a gyűrűzés

A fentiek ismeretében - bárki bármit is mondjon - én nem teszem fel a gyűrűket a törpepapagájok lábára. Leginkább azért nem, mert azt látom, hogy zavarja őket, amikor sétálnak, és amikor szűk résekben játszanak. Sajnos balesetekről is hallottam már gyűrű miatt, amikor a kismadár lába beszorult a kalitkarács és az etetőtartó karika közé és el is törött. Ezen felül azért kerülöm el a gyűrűzést, mert a tőlem származó szelíd kis papagájok nem kerülnek tenyészetekbe, nem lesznek tömeges tartás részesei, ahol csak a gyűrű alapján tudnának rájuk ismerni. A szelíd kismadarak szerető gazdikhoz kerülnek, akik nem tenyészteni szeretnék őket, hanem „csak” boldog éveket szeretnének velük együtt tölteni.